Szeretet, szerelem és ezotéria férfiszemmel

Maximum azt ismerik el, hogy kicsit babonásak: nem teszik a táskájukat a földre, mert az szegénységet hoz, ha vissza kell fordulniuk reggel a kocsikulcsért, leülnek egy percre, és igyekszenek elkerülni a fekete macskát. Horoszkóp, jóslás, szerelmi kötés vagy oldás? Ugyan már! Mi férfiak csak olyasvalamiben hiszünk, ami olyan kézzel fogható, mint egy mobiltelefon. (az operációs rendszere már annak is transzcendens, nem létező kategóriába sorolható része, tehát nincs) Magam is materialista vagyok, semmiben sem hiszek, maximum úgy, mint Einstein, aki szerint a szerencsepatkó akkor is szerencsét hoz, ha nem hiszünk benne.

Sokáig hajlamos voltam azt hinni, hogy a szeretet és a szerelem is kézzel fogható dolog: rendellenes hormonműködés vagy mágneses polaritás eredménye. Szerelem dolgában maximum annyit fogadtam el az ezoterikus tanokból, hogy nagyértékű autóval és órával érkezni randevúra jó ómen – fellobbanó érzelmeket jelent.

Azután történt valami, amiért tudom, hogy a szeretet megfoghatatlan, téren és időn gond nélkül áthatoló szubsztancia, mely a legváratlanabb pillanatokban képes felbukkanni életünkben. No, de ehhez jó pár évet vissza kell ugranunk az időben.

Gyerekkoromban igazi apám-asszony-katonája kisgyerekként tengettem a nyarakat a Balatonnál. A parton Lengyel úr, a vattacukros kiabálta, hogy „3-ér’ vagy 5-ér’, pedig 15-öt ér!”, a gyepen hófehér bőrű NDK-s turisták ették a fokhagymás lángost, a vízben pedig apám – az északi part Charles Bronsonja – haverjaival fejelte vérre menő küzdelemben a pöttyös gumilabdát. A családi legendárium része, hogy én, a kis pucér három év forma kölyök megálltam a parton, és alig hallhatóan elrebegtem: „Apu! Be akarok menni a vízbe!”, mire apám tőlem száz méterre a strandzsivaj közepén letette a lasztit, és kijött értem, hogy becipelhessen a tóba hatalmas, erős kezén. Hihetetlen erős volt ő maga és a szeretete egyaránt.

Aztán 15 év múlva egy október 14-i reggelen nem volt többé. Sem ő, sem legendás ereje, sem a mérhetetlen szeretete. Fájdalmasan hosszú évek következtek, és én úgy éreztem, Einstein tévedett, amikor az energia megmaradásról okított. Ha igaza lett volna, annak a mérhetetlen szeretetnek az energiája, ami az én apámból áradt, tovább kellene, hogy keringjen, cirkuláljon körülöttem – de bárhogy is kerestem Ázsiától Amerikáig sehol sem találtam. Szóval azt gondoltam, a jó öreg nyelvöltögető Albert törvénye a szeretetre nem igaz, az én apám ebből a zárt rendszerből végérvényesen magával vitt valamit egy másik dimenzióba, slussz-passz.

Mígnem eljött az ezredforduló. Én jó macsó módjára nejemre – akkori menyasszonyomra bíztam a házasságkötés körüli szervezkedést, mondván, hogy amikor majd alá kell írni a papírokat, ott leszek, ne aggódjon. Így történhetett, hogy csak a násznép furcsálló gratulációja ébresztett rá: a házasságom október 14-én köttetett. Különös fricskája az anyakönyvvezető hivatal betáblázottságának: a házassági évfordulóm és apám elvesztésének dátuma megegyezik. Nos, ott álltam döbbenten, mint egy idióta, fogadtam a jókívánságokat pont olyan gyámoltalanul, mint uszkve három évtizede a Balaton parton, azzal a különbséggel, hogy az apám most jóval messzebbről hallotta meg, hogy be akarok menni a mély vízbe. Jött, ahogy szokott, és ráébresztett, hogy a szeretete mostantól az én házasságomban, feleségemben, családomban, gyerekeimben élhet tovább. Igaz az energia megmaradás törvénye. Ráadásul röhejesen profán módon. A szeretet, amit annyi országban kerestem az évek során, ott maradt, ahol hagyta nekem, amikor istenhozzádot intett a földgolyónak – Zugló közepén.

Persze haveri társaságban ezt az egész sztorit letagadom és elütöm egy poénnal, mert hát mi férfiak efféle hókusz-pókuszban nehogy már higgyünk.

S.E.